Újabb reggel köszöntötte a tenger alatti zeg-zugok álmos lakóit. A kelő Nap első sugarai átintegettek a gondtalanul ringatózó hínárbarátok függönyein, és ismerős vendégként beiszkoltak az ébredező állatkákat rejtő, bámészkodó kövek közé.
Újabb reggel köszöntötte a tenger alatti zeg-zugok álmos lakóit. A kelő Nap első sugarai átintegettek a gondtalanul ringatózó hínárbarátok függönyein, és ismerős vendégként beiszkoltak az ébredező állatkákat rejtő, bámészkodó kövek közé.
Miért is nem kerestem rá erre is hamarabb: ezeket állapította meg a ChatGPT a „Koktél és bakelit" című, második kötetem kapcsán, villámgyorsan elolvasva. (Tudom, leszidni úgyse akarja, ez egy ilyen gép, de attól még jópofa, na.)
mi veled ketten
az annyi, mint
mi veled hárman
Miért is nem kerestem rá erre is hamarabb: ezeket állapította meg a ChatGPT a „Határok és takarók" című, első kötetem kapcsán, villámgyorsan elolvasva. (Tudom, leszidni úgyse akarja, ez egy ilyen gép, de attól még jópofa, na.)
Halló, halló! Ki vagyok?
Kipp, kopp! Vajon ki kopog?
Nyugi, most csak kutatok:
nagyon kell az adatod.
Pár katt, és komám, megleszel,
lám, webshopjukból mit veszel,
tudjuk, ki hol, kikkel majszol,
este te is kivel alszol.
Nézzük, neten mire kerestél,
melyik csúnya appban regeltél.
Le is mentjük, tán majd használ,
vagy inkább csak jól szavazzál...!
* Lanczkor Gábor Sarjerdő című kötetének ihletésében
Új református temető, Kiskunhalas (Alsóváros és Kertváros találkozásánál, Kapolyai út)
GELLÉRFY
BERTALAN
1925–1986
SOHA NEMFELEJTÜNK
ÉDESANYÁM
ÉLT 71 ÉVET
Mindig kiszúrja a szemem ez a két nüansznyi zavaróság. Hogy miért csúszott annyira egymáshoz, a felső tábla jobb széléhez talán kapkodva érve, az a két szó, mintha rosszul tudott volna írni a szocialistakori mester, hogy az lett belőle, nemfelejtünk. De hát, ha úgy vesszük, lehetnek ketten, mégis egyek, ők is, még ha húsz éven át szétválasztva álltak. Mi is ideautóztunk megint hozzájuk, egy-két órát elejtve a talán feleslegesben, a folyton félregurított időink közt: ideállunk és egy-igeként nemfelejtünk. De aztán ott van alatta a másik is: apánk csak annyit iratott, édesanyám. Akkor így érezte jónak, hisz mi más is lehetett volna még: a világ egyik közepét néha így láthatjuk, a magunk szemszögéből megszólítani jónak. Ő tudja legjobban, ki mindenki volt egymagában, a külvilág számára meg maradjon csak meg egy személyesebb szóban. Valahogy így gondolhatta talán. De azért igyekszünk ki-kimondani a következőknek, hogy Kupa Katalin volt, nekünk Kati mama volt, édesanyjának (dédinknek) Katus, másodunokatestvérünk szájából úgy hallottam egyszer, Katika, és ki tudja még, melyik barátnője, kollégája, hogy hívhatta még. A Tisza Füszért nevű, akkori vállalatnál (vagy ma is van ilyen még? Vagy valami jogutódja? Valamilyen formában működik ez? Pláne, amikorra már minden másképp megy, és központilag is máshogy neveznek) volt éveken át amolyan logisztikusszerűség – olyan korban, amikor ilyen fogalmat nem is használtak. Üzletkötő? Kapcsolattartó? Vagy hogy lehetett abban az időben hívni. Úgy aludt el egyszer egy vonaton – talán pont Szeged-Budapest közti járatot meséltek –, hogy akkor ébredt, amikor már visszafele tartott. Olyankor is emilyen „ügyfélszolgálati” útra ment. Ráadásul nőként. Ilyenből se sokat képzelek abba a korba. A nagyapánk meg, akit sajnos nem ismertünk, még anyánk se, pedig nagyon szimpatikusnak tűnt ő is, képeken, meg a rajzolt naplóiban, vegyész-technikus, ilyesmi volt, a munkája során egy ideig Mosonmagyaróváron, és odakeveredett ott az ’56-os sortűzbe is. Nagymamánk, úgy képzelem, egy mini-paneli ablakból aggódhatott, hazaér-e élve. Mikor már megint emitt, Kiskunhalason éltek, és a papa már nem volt, anyánk egyszer nemrégiben azt mesélte, mintha minden nap kijárt volna a temetőbe érte. Vagy minden hetet mondott? Az még könnyebben meglehet – de mondhatott minden napot, hiszen annál jobban meglepett. Már idős volt, amikor, emlékszem, még mindig gyakran biciklizett. Ide is kijárt vajon naponta biciklivel? Mi mindent megbeszélhetett vele magában? Vagy csak párat sóhajtott, jelezve: nem hagyta itt magára? De az évek múltán ő is idekerült, közös sírjukba, húsz év különlét után. Milyen kőből van ez, kérdezem apánkat, hogy minél pontosabb próbáljak itt lenni. Leginkább beton, mondja erre. Akkor legyen beton – már ha az kőnek is mondható. Tábláik mellett kupa-dísz, gyerekkorunkban azt gondoltam, nagymamánk Kupa-vezetékneve miatt csak, külön kérésre, de hát nyilván valami vallási szimbólum is lehet talán. Sajnos foltokban már ki-kisarjadt mohák is, akkoriban még tisztábbnak, világosabbnak hatott. Vajon hogyan nőnek itt ki a mohák? Beton öregedése, pH-csökkenés, nedvesség és árnyék, spórák megtelepedése, növekedés, évszakos ciklus – foglalja össze ChatGPT. Hát így járunk még mind. Vajon lesz, aki már nem takarítja későbbi moháink?
* álmodott
* Varga Mihályné, szül. Subicz Terézia,
óvónő, óvodavezető
(Kecskemét, 1933–2015)
Néha jaj de rossz volt, valami folyosókra vittek,
karácsonykor is frászt kaptak, nagy kulimászba hittek,
anyához bújtam, féltem, apa cipelt mindent,
megint hová kerültünk, nem értettem itt bent.
Azért várt sok játék ott is, kiskonyha, mackó,
meg robottranszformátor, haragomban az jó,
mintha nyitottunk volna többiekkel klubot,
esti játszás, pedig bölcsiben nem így szoktuk.
Kisétált a néni, fehérruhás, nem fáradt,
fáradjanak lassan, szólította anyámat.
Apa kint ült, csak simított, ne féljek, jó lesz,
pánikba estem, sírtam, fullasztott a córesz.
Fogódzkodtam, néztek, csak kerestem levegőmet,
beszéltek, nem értem, de anya kicsit nyugodt lett.
És végül tán nem is volt az egész olyan vészes,
ringatott haza taxi, álmomra hó hullt, fényes.
Emlékkép volt gyerekkoromból, kikutattam.
Legalábbis például ez az öt is köztük volt, amelyek után tiszavirágéletű követgetés és olvasgatás után egyhamar elmenekültem én is onnét.
Elnökök jönnek, szállnak, fészket raknak pár Tisztelt Házban,
ígérnek, beleállnak, jó lesz itt srácnak, Lencsilánynak –
jaj, de meglátják, ott mégse! Azok ölik egymást, gáz van.
Hát fogják a zűrzavart, oszt’ na. Csak úgy – békét csinálnak!
Ilyen a béke. Akarják, majd úgy lesz. Hát hogy nem tudják?
Mindent lehet, csak meg kell ragadni az alsó féltekén.
Jól meg is szavazzák. Felettünk új meg új körüket futják –
csak szárnyuk alatt, békén, hogyan lennék hagyva mondjuk én?
Utolsó kommentek